Kiss László írása a www.barkaonline.hu-ról, meglepetést okozott, mert a kalauz Davor Kauricot főszervezéssel vádolja! Akkor minden bizonnyal több sör folyt volna, és valóban "hegyek-völgyek között" jutottuk volna el Szabadkára és vissza Szegedre! :)


Kiss László
Hegyek-völgyek között

zakatolt az otkóber tizennegyediki sínbusz, pedig amerre jártunk, domb se nagyon akad, ám ilyesmin gondolkodni, geopolitikai realitás ide vagy oda, nem nagyon volt idő, egy töri- és egy irodalomórát magam mögött hagyva csusszantam be a szegedi nagyállomásra, kiadós vonat-alvás után, szerencsésen letudva a megszokhatatlan konzervdoboz-szerelvényen utazás nyűgös kétszer hatvan percét, a látvány szemet gyönyörködtető, egyre több érdeklődő a peronok peremén, közép- és felsőbb iskolás diákok, fiatal tanárok, idősebb újságírók, kameraman és riportercsaj, nem is egy, több, közéjük MÁV-egyenruhába bújtatott egyének vegyülnek, gyanúsan nem sok közük lehet a társasághoz, mi több, felismerni vélem Davort, aki az egyik fő szervező, Orcsik Roland könyvbemutatóján szerbül olvasott a kötetből, és aki, ahogy ez hamar egyértelművé válik, a nap egyik sztárja, bemondó és kalauz, és performer és informer, sörös jókedv, az első fél litert akkor kapom, amikor megérkezik Kollár Árpád, a másik fő szervező (két fő tehát), épp Lanczkor Gáborral idézzük fölfele boldogult úrfikorunk állomásait, borzalmas pályakezdések, brutális folytatások, kilátástalan jövőképek, fájdalom, de válságban az ország kultúrája, nagy baj azonban nem lehet, a sör ugyanis nem annyira langyos, mint a Zorán dalban, a beszállás tumultuózus pillanatait rögzíteni nem sikerül, tévések szuszakolnak ide-oda minden útba tévedőt, fényképezőgépem a táska legalján lapul, beparázott vakond, mire előbányászom, a csurig telt masina, akár Ganxsta Zoliék a klipben, már a szerb határ felé zötyög, üdvrivalgás az állomásokon, bonus track a határátkelőhelyeken, a délszláv határ őrei marconábbak magyar kollégáiknál, de ekkor már a második sör bontódik, és egyre megfontoltabban hasít az Ezüstnyíl, és egyre jobban húzza a Shinobusi Band, nem létezik, hogy létezik ilyen kontraszt, a szájharmonikás srác százéltű rocker, egy szerb Iggy Pop, inas végtagok, tetoválások, nem a mostanságos kor divatja szerintiek, társa szolid egyetemistának tetsző dobgitáros, lendületesen szaladgál a csukló a hangszer nyakán, közben felolvasások, Kemény Istvántól Szijj Ferencen át, Boško Krstićen keresztül Lanczkor Gáborig, ha nem csal a szimatom, Grecsó Krisztiánnak regényrészlet jut, nekem rövidpróza, megvan az egyensúly, recseg a méretes megafon, igehirdetés forog fenn, kattognak a kerekek, aztán ugyanők szerbül, tolmácsolva, miként ha rossz (jó) versben, döccenő követ döccenőt, a sínbusz zötyög a szabadkai állomás felé, ahol a feltüzelt utasok valósággal szétszednek, mint IX. Lajos holtesttét partot éréskor a hívek, kelendő a Bárka (hasonlat mit sem ér), a kofáskodás után laza városnézés, Boško Krstić vezetésével, szecessziótól szecesszióig, színháztól színházig, literatúrtársaság Kosztolányiék városában, tanárok és nem, oldott csevely, baráti csoszogás a napsütötte sétálóutcán, többen folyamatosan interjút adnak, meglehet, végeláthatatlan sorozatok következnek a tévében, valóságos kultúrostrom, az estebéd kiadós, akár a fő program a Kosztolányi Dezső Gimnáziumban, ami nem az az épület, de legalábbis megnyugtató, hogy szemközt vele kis utca nyílik, sötéten és titokzatosan, végében házzal és kerttel, mely egykor a varázslóé volt, legalábbis tudunk olyanról, aki így álmodta meg, a százfős közönségre szabadított két óra talán Quimby koncertből nem volna sok, felváltva olvasás és a Shinobusi zenéje, ez utóbbinak van svungja, huzata, jó hallgatni, az előbbit is, hol szerbül megy a dalió (kiegészülve Enes Halilović-tyal), hol magyarul (fentiek), türelmes és hálás a közönség, az est végén autogramok és közös fényképek, vacsora előtti kényelem, a gimikolesz menzája régi idők moziját idézi, egyelőre a víz az úr, igaz, később a sörök se rosszak, bár az est győztese Szijj Ferenc csodaszép színű gőzölgő teája, fáradt írók az asztal körül, a záróra már a téren találja őket, megy a vita, melyik tornya nagyobb a magára hagyott, kettérepedt templomnak, s hogy akkor mi is van, mi is a helyzet a kritikai kiadásokkal, álmomban csengetek egy picit, ekkor kérek engedélyt a távozásra, akár egy jó Kosztolányi versben, hajnal három van, bagoly huhog a kolesz előtti fán, de ez már tényleg csak optikai csalódás, annak viszont igen komoly, a tusoló vize hideg, neki megadom magam, hallom, ahogy csapódik a lenti ajtó, fülemben szilánkok csörömpölnek, és hát ilyen lehet az álom, és hát lectori salutem a csapongásért, hogy egy szuszra, de hát én az asszociációs prózatechnika híve vagyok, és hát nem igazán tehetek róla.