Egy újabb "támogatónk", ezúttal Sz. Deme László írása (forrás: http://www.revizoronline.com/article.php?id=911)
LÍRA, PRÓZA EZÜSTNYÍLON
2008.10.23.
Hajdan kecskék is utazhattak Szeged és Szabadka között a neves vasúti járgányon, most azonban egy vagonra való érdeklődő zötyög a régióhoz kötődő írók, költők és zenészek vezetésével, hogy elmélyítsék ismereteiket a két városról és a környék kétnyelvű művészetéről. SZ. DEME LÁSZLÓ BESZÁMOLÓJA.
Kultúrcsempész sínbusz
A performansznak is beillő ötletet évek óta dédelgette a két, vajdasági születésű, de Szegedre települt költő és műfordító, Kollár Árpád és Orcsik Roland, mígnem a szegedi Regionális Összművészeti Központ (REÖK) menedzselésének köszönhetően október 14-én délben kisebb tömeg verődött össze várakozón a szegedi Nagyállomás peronján, hogy a masinisztáknak beöltözött szervezőknél jegyet váltsanak a kultúrcsempész-járatra. Vegyes a közönség, irodalmi rajongóktól kezdve helyi életművészeken és egyetemistákon át egészen egy gimnáziumi csoportig terjed, utóbbiakat magyar szakos tanárnőjük kérte el az iskolából a sajátos tanulmányi kirándulásra.
Alaphangulatról a szerb (és egyéb) nyelv(ek)en éneklő Šinobusi Non Blues Band gondoskodik, s csakhamar birtokba vesszük a menetrend szerinti sínbusz egyik vagonját. Nosztalgikus húrokat pendít a sci-fibe illő, szivarforma ős-járgány - II. világháborús kártételként szállította Németország a jugóknak, már akkor leselejtezett állapotban, s azóta, csaknem hatvan éve „suhan” a két testvérváros között, bár állítólag előfordult, hogy az utasok tolták be Horgosra. Majd a szerb oldalon, talán az elhanyagolt sínek miatt is, valóban csak vánszorog a legenda, s ha valaki venné a fáradságot, laza kocogással szállhatna át egyik kocsiból a másikba. De még Szegeden vagyunk, a sínbusz döcögve búcsúzik az állomástól, s mi kényelmesen elhelyezkedünk az egymás mellé szorított tengerkék üléseken.
Lanczkor Gábor (Forrás: hír6.hu)
Ragyogó a hangulat, a szervezők által biztosított némi ingyen sörrel megtámogatva merítkezünk a kortárs irodalomba. Kollár Árpád kedélyes közvetlenséggel vezeti fel a felolvasókat, valahogy mindenki jókedvű, még a hangosbemondók gerjedése sem okozhat fennakadást. Az ablakon túl meg-megdöccenve oson hátunk mögé a rónaság, míg idebent próza- és líraszilánkok villannak. Grecsó Krisztián kezdi a sort a Tánciskola részletével, ügyesen tart hatásszünetet, amikor egy hídszerűségeken haladunk át, s a zúgás a hangja fölé erősödik, aztán Lanczkor Gábor versel, utána Kiss László, majd a röszkei állomás következik. A határőröket nem hatja át a művészi vállalkozás nagyszerűsége, zordan pislantanak az úti passzusokba, hiába, nekik talán már hivatalból gyanús minden csempészet, legyen az akár a kultúráé.
A szabadkai Városháza
De már döccen tovább a kis vonat, a zenekar megéled, sikolt a szájharmonika, „Baby, I love you…”, dalol valaki, amire pontos antréval érkezik a kalauz. Eddig minden magyar irodalom elhangzott szerbül is, most fordul a kocka, Boško Krstić szerb nyelvű szövege következik a Szabadkai árnyak kapcsán, majd jön Szijj Ferenc és persze Kemény István, egyenesedünk ki útitársaimmal, a két bájos középiskolás lánykával, majd a kört Orcsik Roland zárja. A szabadkai állomáson szusszanunk, majd Krstić körbevezet bennünket a városban. Elhaladunk az átépítés alatt álló színház mellett, állítólag a hat korinthoszi oszlop és a bálterem megmarad. A Városházán végighallgatjuk a tanácsterem üvegablakainak hányatott sorsát, ugyanis a magyar történelmi személyek képeit viselő színes táblák elé a Szerb-Horvát Királyság legott függönyöket aggatott, amikor hozzájuk került a Vajdaság, s bár a kelmék 1941-ben, a hírhedt magyar bevonulással örökre lekerültek, a titói Jugoszláviában már jobbnak látták magukat az ablakokat levinni a pincébe. Később Szabadka élére szlovén tanácselnök került, aki szerint ablakoktól félni nem lehet, így azok 1971-ben visszakerültek a helyükre, de feliratok nélkül, melyeket csak a rendszerváltozás után tettek vissza a képek alá. Megyünk tovább, a kopár zsinagóga még felújításra vár, összefutunk a sétálgató Nagy Józseffel, s már egy tárlaton ismerkedünk Nagyapáti Kukac Péter naiv festészetével, hogy az Iparosok kocsmájában végre megpihenjen a menet. Aznap estére már csak egy bőséges felolvasás és koncert marad.
Slobodan Tišma
Másnap másik irodalmi kommandó zötyög vissza Szegedre a szabadkai Paniks etnojazz formáció kíséretében, hogy a Tisza-parti séta után felolvasó esttel záruljon a két nap a REÖK átriumában. Itt van Ladik Katalin, aki hang-haikuval is előrukkol, s a tegnapihoz képest csekélyebb számú érdeklődő ízelítőt kap a „belgrádi díva”, Tamara Šuškić, azután Slobodan Tišma, Vladimir Kopicl és Siniša Tucić művészetéből, míg a Vajdaságból sarjadt magyar irodalmat Aaron Blumm, azaz Virág Gábor és Kollár Árpád képviseli. Moderátorként ezúttal Orcsik Roland vezet a bennfentesek könnyedségével egyik szerzőtől a másikig, érezni rajta, hogy nemcsak a személyekkel, de műveikkel is közeli viszonyt ápol. A szövegek kissé haloványak (valahogy engem Kolláron és Tucićon kívül egyik felolvasás sem érint meg), bár az is igaz, hogy ugyan gyönyörűen felújított szecessziós épületben, de mégis egy kortársi múzeum steril falai közt ülünk, nyílik és kattan az üvegajtó, festményeket hordanak hátul, és egyébként is feszengősebb a légkör, nem úgy, mint a mesébe illő vonatocskán, a kultúrcsempészet autentikus közegében.
Kapcsolódó cikkünk:
Jászay Tamás: Párbeszéd közben / Drámaíróverseny a szegedi REÖK-ben
Gere Zsolt: Marad a tánc / Örökség Fesztivál Pécs
Szerző: Sz. Deme László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése