Immár a Nők Lapjában is írnak rólunk, igaz, nem a nők, hanem a nők kedvence, El Greeco Krisztiánosz:

Kultúrcsempészek az „ezüst nyílon” 

Vidéken a vasút az élet, a vérkeringés, a bőség és a bujaság jelképe, egyszerűen nem lehet véletlen, hogy a „bakter” irodalmunk ilyen biztos karaktere… Ezek után nem meglepő, hogy a Szegeden tanuló vajdasági egyetemisták (Orcsik Roland és Kollár Árpád) a Szeged-Szabadka sínbusz jártara szerveztek kulturális fesztivált. Muzsika, irodalom és egy kis vajdasági pálinka várta az utasokat. A Szeged-Szabadkai járatot „Ezüst nyílnak” is becézik, mert a vaskerekű a horgosi határtól 20 km/óra sebességgel halad. A járat távolról sem „nosztalgia”, pedig a kocsikat ’44-ben selejtezte le a német állam, és adta háborús kártérítésként az akkori Jugoszláviának. Az írók közül ketten is dicsekedhettek vasutas felmenőkkel Szíjj Ferenc és jómagam, de a többiek – Kemény István, Kiss László, Lanczkor Gábor – is meghatottan olvastak föl a szerb író kollégákkal együtt. A szövegek mindkét nyelven elhangzottak, miközben a járat áthaladt időn, kultúrákon, országokon, átcsempészett némi nemzetek közötti barátságot a még mindig rideg határon. 

Grecsó Krisztián  

A lenti felvételt nem Steven Spielberg, hanem édesanyám készítette, mobiltelefonos kamerájával. Igen, egyetértünk: Oscar-díjat érdemelne érte, s nem is egyet!!! :)

Egy újabb "támogatónk", ezúttal Sz. Deme László írása (forrás: http://www.revizoronline.com/article.php?id=911)

LÍRA, PRÓZA EZÜSTNYÍLON 

Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivál / REÖK - Szegedi Őszi Fesztivál 
2008.10.23.
Hajdan kecskék is utazhattak Szeged és Szabadka között a neves vasúti járgányon, most azonban egy vagonra való érdeklődő zötyög a régióhoz kötődő írók, költők és zenészek vezetésével, hogy elmélyítsék ismereteiket a két városról és a környék kétnyelvű művészetéről. SZ. DEME LÁSZLÓ BESZÁMOLÓJA. 


Kultúrcsempész sínbusz 
A performansznak is beillő ötletet évek óta dédelgette a két, vajdasági születésű, de Szegedre települt költő és műfordító, Kollár Árpád és Orcsik Roland, mígnem a szegedi Regionális Összművészeti Központ (REÖK) menedzselésének köszönhetően október 14-én délben kisebb tömeg verődött össze várakozón a szegedi Nagyállomás peronján, hogy a masinisztáknak beöltözött szervezőknél jegyet váltsanak a kultúrcsempész-járatra. Vegyes a közönség, irodalmi rajongóktól kezdve helyi életművészeken és egyetemistákon át egészen egy gimnáziumi csoportig terjed, utóbbiakat magyar szakos tanárnőjük kérte el az iskolából a sajátos tanulmányi kirándulásra.

Alaphangulatról a szerb (és egyéb) nyelv(ek)en éneklő Šinobusi Non Blues Band gondoskodik, s csakhamar birtokba vesszük a menetrend szerinti sínbusz egyik vagonját. Nosztalgikus húrokat pendít a sci-fibe illő, szivarforma ős-járgány - II. világháborús kártételként szállította Németország a jugóknak, már akkor leselejtezett állapotban, s azóta, csaknem hatvan éve „suhan” a két testvérváros között, bár állítólag előfordult, hogy az utasok tolták be Horgosra. Majd a szerb oldalon, talán az elhanyagolt sínek miatt is, valóban csak vánszorog a legenda, s ha valaki venné a fáradságot, laza kocogással szállhatna át egyik kocsiból a másikba. De még Szegeden vagyunk, a sínbusz döcögve búcsúzik az állomástól, s mi kényelmesen elhelyezkedünk az egymás mellé szorított tengerkék üléseken.


Lanczkor Gábor (Forrás: hír6.hu) 
Ragyogó a hangulat, a szervezők által biztosított némi ingyen sörrel megtámogatva merítkezünk a kortárs irodalomba. Kollár Árpád kedélyes közvetlenséggel vezeti fel a felolvasókat, valahogy mindenki jókedvű, még a hangosbemondók gerjedése sem okozhat fennakadást. Az ablakon túl meg-megdöccenve oson hátunk mögé a rónaság, míg idebent próza- és líraszilánkok villannak. Grecsó Krisztián kezdi a sort a Tánciskola részletével, ügyesen tart hatásszünetet, amikor egy hídszerűségeken haladunk át, s a zúgás a hangja fölé erősödik, aztán Lanczkor Gábor versel, utána Kiss László, majd a röszkei állomás következik. A határőröket nem hatja át a művészi vállalkozás nagyszerűsége, zordan pislantanak az úti passzusokba, hiába, nekik talán már hivatalból gyanús minden csempészet, legyen az akár a kultúráé.


A szabadkai Városháza 
De már döccen tovább a kis vonat, a zenekar megéled, sikolt a szájharmonika, „Baby, I love you…”, dalol valaki, amire pontos antréval érkezik a kalauz. Eddig minden magyar irodalom elhangzott szerbül is, most fordul a kocka, Boško Krstić szerb nyelvű szövege következik a Szabadkai árnyak kapcsán, majd jön Szijj Ferenc és persze Kemény István, egyenesedünk ki útitársaimmal, a két bájos középiskolás lánykával, majd a kört Orcsik Roland zárja. A szabadkai állomáson szusszanunk, majd Krstić körbevezet bennünket a városban. Elhaladunk az átépítés alatt álló színház mellett, állítólag a hat korinthoszi oszlop és a bálterem megmarad. A Városházán végighallgatjuk a tanácsterem üvegablakainak hányatott sorsát, ugyanis a magyar történelmi személyek képeit viselő színes táblák elé a Szerb-Horvát Királyság legott függönyöket aggatott, amikor hozzájuk került a Vajdaság, s bár a kelmék 1941-ben, a hírhedt magyar bevonulással örökre lekerültek, a titói Jugoszláviában már jobbnak látták magukat az ablakokat levinni a pincébe. Később Szabadka élére szlovén tanácselnök került, aki szerint ablakoktól félni nem lehet, így azok 1971-ben visszakerültek a helyükre, de feliratok nélkül, melyeket csak a rendszerváltozás után tettek vissza a képek alá. Megyünk tovább, a kopár zsinagóga még felújításra vár, összefutunk a sétálgató Nagy Józseffel, s már egy tárlaton ismerkedünk Nagyapáti Kukac Péter naiv festészetével, hogy az Iparosok kocsmájában végre megpihenjen a menet. Aznap estére már csak egy bőséges felolvasás és koncert marad.


Slobodan Tišma 
Másnap másik irodalmi kommandó zötyög vissza Szegedre a szabadkai Paniks etnojazz formáció kíséretében, hogy a Tisza-parti séta után felolvasó esttel záruljon a két nap a REÖK átriumában. Itt van Ladik Katalin, aki hang-haikuval is előrukkol, s a tegnapihoz képest csekélyebb számú érdeklődő ízelítőt kap a „belgrádi díva”, Tamara Šuškić, azután Slobodan Tišma, Vladimir Kopicl és Siniša Tucić művészetéből, míg a Vajdaságból sarjadt magyar irodalmat Aaron Blumm, azaz Virág Gábor és Kollár Árpád képviseli. Moderátorként ezúttal Orcsik Roland vezet a bennfentesek könnyedségével egyik szerzőtől a másikig, érezni rajta, hogy nemcsak a személyekkel, de műveikkel is közeli viszonyt ápol. A szövegek kissé haloványak (valahogy engem Kolláron és Tucićon kívül egyik felolvasás sem érint meg), bár az is igaz, hogy ugyan gyönyörűen felújított szecessziós épületben, de mégis egy kortársi múzeum steril falai közt ülünk, nyílik és kattan az üvegajtó, festményeket hordanak hátul, és egyébként is feszengősebb a légkör, nem úgy, mint a mesébe illő vonatocskán, a kultúrcsempészet autentikus közegében.

Kapcsolódó cikkünk:
Jászay Tamás: Párbeszéd közben / Drámaíróverseny a szegedi REÖK-ben
Gere Zsolt: Marad a tánc / Örökség Fesztivál Pécs

Szerző: Sz. Deme László

Kiss László írása a www.barkaonline.hu-ról, meglepetést okozott, mert a kalauz Davor Kauricot főszervezéssel vádolja! Akkor minden bizonnyal több sör folyt volna, és valóban "hegyek-völgyek között" jutottuk volna el Szabadkára és vissza Szegedre! :)


Kiss László
Hegyek-völgyek között

zakatolt az otkóber tizennegyediki sínbusz, pedig amerre jártunk, domb se nagyon akad, ám ilyesmin gondolkodni, geopolitikai realitás ide vagy oda, nem nagyon volt idő, egy töri- és egy irodalomórát magam mögött hagyva csusszantam be a szegedi nagyállomásra, kiadós vonat-alvás után, szerencsésen letudva a megszokhatatlan konzervdoboz-szerelvényen utazás nyűgös kétszer hatvan percét, a látvány szemet gyönyörködtető, egyre több érdeklődő a peronok peremén, közép- és felsőbb iskolás diákok, fiatal tanárok, idősebb újságírók, kameraman és riportercsaj, nem is egy, több, közéjük MÁV-egyenruhába bújtatott egyének vegyülnek, gyanúsan nem sok közük lehet a társasághoz, mi több, felismerni vélem Davort, aki az egyik fő szervező, Orcsik Roland könyvbemutatóján szerbül olvasott a kötetből, és aki, ahogy ez hamar egyértelművé válik, a nap egyik sztárja, bemondó és kalauz, és performer és informer, sörös jókedv, az első fél litert akkor kapom, amikor megérkezik Kollár Árpád, a másik fő szervező (két fő tehát), épp Lanczkor Gáborral idézzük fölfele boldogult úrfikorunk állomásait, borzalmas pályakezdések, brutális folytatások, kilátástalan jövőképek, fájdalom, de válságban az ország kultúrája, nagy baj azonban nem lehet, a sör ugyanis nem annyira langyos, mint a Zorán dalban, a beszállás tumultuózus pillanatait rögzíteni nem sikerül, tévések szuszakolnak ide-oda minden útba tévedőt, fényképezőgépem a táska legalján lapul, beparázott vakond, mire előbányászom, a csurig telt masina, akár Ganxsta Zoliék a klipben, már a szerb határ felé zötyög, üdvrivalgás az állomásokon, bonus track a határátkelőhelyeken, a délszláv határ őrei marconábbak magyar kollégáiknál, de ekkor már a második sör bontódik, és egyre megfontoltabban hasít az Ezüstnyíl, és egyre jobban húzza a Shinobusi Band, nem létezik, hogy létezik ilyen kontraszt, a szájharmonikás srác százéltű rocker, egy szerb Iggy Pop, inas végtagok, tetoválások, nem a mostanságos kor divatja szerintiek, társa szolid egyetemistának tetsző dobgitáros, lendületesen szaladgál a csukló a hangszer nyakán, közben felolvasások, Kemény Istvántól Szijj Ferencen át, Boško Krstićen keresztül Lanczkor Gáborig, ha nem csal a szimatom, Grecsó Krisztiánnak regényrészlet jut, nekem rövidpróza, megvan az egyensúly, recseg a méretes megafon, igehirdetés forog fenn, kattognak a kerekek, aztán ugyanők szerbül, tolmácsolva, miként ha rossz (jó) versben, döccenő követ döccenőt, a sínbusz zötyög a szabadkai állomás felé, ahol a feltüzelt utasok valósággal szétszednek, mint IX. Lajos holtesttét partot éréskor a hívek, kelendő a Bárka (hasonlat mit sem ér), a kofáskodás után laza városnézés, Boško Krstić vezetésével, szecessziótól szecesszióig, színháztól színházig, literatúrtársaság Kosztolányiék városában, tanárok és nem, oldott csevely, baráti csoszogás a napsütötte sétálóutcán, többen folyamatosan interjút adnak, meglehet, végeláthatatlan sorozatok következnek a tévében, valóságos kultúrostrom, az estebéd kiadós, akár a fő program a Kosztolányi Dezső Gimnáziumban, ami nem az az épület, de legalábbis megnyugtató, hogy szemközt vele kis utca nyílik, sötéten és titokzatosan, végében házzal és kerttel, mely egykor a varázslóé volt, legalábbis tudunk olyanról, aki így álmodta meg, a százfős közönségre szabadított két óra talán Quimby koncertből nem volna sok, felváltva olvasás és a Shinobusi zenéje, ez utóbbinak van svungja, huzata, jó hallgatni, az előbbit is, hol szerbül megy a dalió (kiegészülve Enes Halilović-tyal), hol magyarul (fentiek), türelmes és hálás a közönség, az est végén autogramok és közös fényképek, vacsora előtti kényelem, a gimikolesz menzája régi idők moziját idézi, egyelőre a víz az úr, igaz, később a sörök se rosszak, bár az est győztese Szijj Ferenc csodaszép színű gőzölgő teája, fáradt írók az asztal körül, a záróra már a téren találja őket, megy a vita, melyik tornya nagyobb a magára hagyott, kettérepedt templomnak, s hogy akkor mi is van, mi is a helyzet a kritikai kiadásokkal, álmomban csengetek egy picit, ekkor kérek engedélyt a távozásra, akár egy jó Kosztolányi versben, hajnal három van, bagoly huhog a kolesz előtti fán, de ez már tényleg csak optikai csalódás, annak viszont igen komoly, a tusoló vize hideg, neki megadom magam, hallom, ahogy csapódik a lenti ajtó, fülemben szilánkok csörömpölnek, és hát ilyen lehet az álom, és hát lectori salutem a csapongásért, hogy egy szuszra, de hát én az asszociációs prózatechnika híve vagyok, és hát nem igazán tehetek róla.

Emitt pedig Túri Tímea teljes szövege, annyira tetszett, hogy elloptuk, de fotók nélkül, azokat a literás linken lehet megnézni:

Határon innen

Kultúrcsempész Sínbusz-fesztivál és Kiš-esszé szimpózium Szegeden 2008. 10. 21.


      
 Az összetartozó kulturális tereket földrajzilag is összekötő Sínbusz-fesztiválnak pedig épp a határátlépés a lényege: a menetrend szerinti sínbuszon október 14-én, kedden írók-költők megafonos felolvasással zötyögnek át Szegedről Szabadkára, hogy este már a Kosztolányi Dezső Gimnáziumban beszélgessenek, másnap pedig Szabadkáról Szegedre érkezik a járat, hogy aznap este a REÖK-palotában folytatódjon a felolvasás. A határon innen is élvezhető gazdag kísérőprogramokkal – filmvetítésekkel és koncertekkel – vígasztalom magam, no meg a pénteki Kiš-esszé szimpóziummal. A hét végére kiderül, sovány-e a vigasz.


 Egy héttel a Szeged-Szabadka között ingázó Sínbusz-fesztivál előtt tör rám a pánik, hogy nincsen útlevelem. Pedig – Kiss Tibi örökérvényű soraival szólva – erre „volt már annyi jel”. Az összetartozó kulturális tereket földrajzilag is összekötő Sínbusz-fesztiválnak pedig épp a határátlépés a lényege: a menetrend szerinti sínbuszon október 14-én, kedden írók-költők megafonos felolvasással zötyögnek át Szegedről Szabadkára, hogy este már a Kosztolányi Dezső Gimnáziumban beszélgessenek, másnap pedig Szabadkáról Szegedre érkezik a járat, hogy aznap este a REÖK-palotában folytatódjon a felolvasás. A határon innen is élvezhető gazdag kísérőprogramokkal – filmvetítésekkel és koncertekkel – vígasztalom magam, no meg a pénteki Kiš-esszé szimpóziummal. A hét végére kiderül, sovány-e a vigasz.
 

 Szerda délután ténfergek a szegedi vasútállomáson, még nem tudom, hogy elmarad a sínbuszon érkezők számára a szegedi városnézés, még csak azon csodálkozom, micsoda idegenség vasútállomáson lenni, ha az ember nem akar utazni. Kedden nem jöttem ki az indulás előtti koncertre, mert ha elindul a vonat, a szívem úgyis megszakad. Kívül vagyok időn és téren, furcsán méreget egy nagy bőröndös bácsi, nincs is poggyászom, én meg a képekre gondolok, amiket Anikó küldött át reggel a tegnapi sínbuszjáratról. Anikó Magyarkanizsa és Szeged között él kettős életet, a határátlépés, ami számomra bürokrácia gátolta vágy, számára mindennapi valóság. 
 

  Lassan megérkezik a sínbusz, és feltűnik Orcsik Roland, aki Kollár Árpád mellett a Kultúrcsempész Sínbusz-fesztivál megálmodója és megszervezője. Szomorúan tudomásul veszem, hogy nem lesz városnézés, és a sínbuszról kérdezem: Rolandból pedig árad a szó, ahogy Davor, a sínbusz kalauzának zsebéből potyogtak Roland elbeszélése szerint folyamatosan a megkülönbözhetetlen menet- és bankjegyek. Ahogy hallgatom, úgy tűnik, a sínbuszon való felolvasás mégiscsak a nyitottság és a közvetlenség természetes megélésében különbözhet a kukucskáló színpadok természete szerint beállított irodalmi estektől. 
 

  Ami nem jelenti azt, hogy amúgy ne lehetne jó hangulatú, oldott egy felolvasás: ezt is példázta szerda este a Reök-palota, amikor az aznapi megafonos utazás résztvevőinek verseit és prózáit két nyelven – szerbül és magyarul – hallhattuk. A beszélgetéseket Orcsik Roland tolmácsolja, a műfordításokat pedig a szabadkai Kosztolányi Dezső Gimnázium diákjai olvassák fel, így mindenki érthet mindent. Bár néha így is zavaró, ha a fél terem nevet, a másik fele pedig még nem tudja, min – hiába, ezek a kulturális sokszínűség mindennapi hátulütői. A mellettem ülő Anikó azonban feltalálja a szinkronműfordítás műfaját, a jegyzeteimben pedig kijavítja a tévesen írt neveket, pótolja a hiányzó mellékjeleket. Anikó nélkül félkarú óriás vagyok, a segítségével azonban piciben is megtanulom, mi is az a kulturális párbeszéd.
 
  A fordításoknak köszönhetően lehetünk részesei Tamara Šuškić sajátos női világot bemutató írásainak, a legendás hatvanas években kötött barátságokról is mesélő Vladimir Kopicl avantgárd verseinek, Slobodam Tišma eltűnő vidékeket megidéző, a nosztalgiától mégis mentes prózájának vagy Siniša Tucić groteszk, erőteljes szövegeinek. Az esten felolvas még Virág Gábor (akit valószínűleg többen ismerünk Aaron Blumként) és Kollár Árpád is, ám van olyan vers is, amit nem kell és nem is lehet lefordítani. Ladik Katalin hangköltészeti performansza univerzálisan érthető mindenki számára; elképesztő, micsoda hangok lakozhatnak az emberben, ha van, aki megszólaltatja azokat.
 

  A hangköltészetnél is általánosabb megértésre számíthat a kép, a film – juthatott eszünkbe a spanyolviasz-igazság október 16-án, csütörtökön a Fövenyóra című film kapcsán akkor is, ha a vetítés utáni beszélgetésen a nyelvi akadályoktól való viszonylagos függetlenségről nem is beszélt volna a rendező, Tolnai Szabolcs. A címadó regényen kívül más Danilo Kiš-művek alapján is készült Fövenyóra megkapó érzékenységgel, lírai fekete-fehérben meséli el egy széthulló család történet, a film főszereplője mégis a történelem kegyetlen gépezetén túl az abból kiirthatatlan emberi tekintet figyelme lesz: az óvatosság, ahogy régi zsidó szállásadóját felismerni nem akaró hivatalnok a töltőtoll hegyével arrébb tol egy hernyócskát. Ahogy Pohárnok Gergely, a film operatőre fogalmazott: a cél az volt, hogy Danilo Kiš művének szellemében a történet brutalitásának és az elbeszélés költőiségének egységét filmen is visszaadják. Ha ez volt a cél, úgy tűnik, sikerült. Az apró megfigyelések tisztasága miatt pedig – hiába fut az elbeszélés több szálon – mégis az egyszerűség a legjellemzőbb az apa után nyomozó fiú történetére, amelybe a rendező, állítása szerint, a saját apja történetét is beleszőtte. Bár úgy tűnik, Tolnai Ottó fiának lenni kevesebb apakomplexussal járhat, mint azt kívülről gondolhatnánk. 
 
 
  Tolnai Ottót vártuk az október 17-i Kiš-esszé szimpóziumra is, akinek kényszerű távollétében Balog József olvasta fel a költő Kišről írt verseit, melynek végén „Danilo ellebegett volt az Argentína teraszáról”. A Grand Café rendezvényének jóvoltából azonban kicsit Szegeden is megidéződött, köszönhetően annak a figyelemnek és szeretetnek, amely egyaránt volt jellemző a felolvasás és beszélgetés résztvevőire. 
 
  A felolvasásra munkásságukban Kišhez kötődő írók, költők és irodalmárok egyaránt meghívást kaptak, ezzel is demonstrálva azt – mint arra Mikola Gyöngyi, a szimpózium ötletadója és moderátora is rámutatott –, hogy a szépírók és a tudósok valójában ugyanazt művelik, még ha sokféleképpen is. Az esszé műfaja pedig – határhelyzetéből adódóan is – különösen alkalmas a szépírók és tudósok közötti párbeszéd megteremtésére.
 
  Az estébe nyúló délután így az esszé műfajának különböző megvalósulásait is megmutatta. Radics Viktória – aki breváriumot is írt Danilo Kišről, Kiš szövegeivel – élet és irodalom összefüggéseire érzékeny módon idézte meg Kiš életútját, amely folyamatos utazások és országok közötti változások történetének is tűnhet. A szerb nyelven író, zsidó származású, magyar felmenőkkel is rendelkező, Párizsban is élő Kišt valóban gyakran határozzák meg e nemzetiségi sokszínűség felől, így Radics is sugallta: a magyar kultúra számára is értékes Kiš örökségének felismerése, munkáinak és gondolatainak emlékezetben tartása.
 

  Marko Čudić a Kiš által utólag „Családi cirkusz”-nak nevezett trilógia – a Korai bánat, a Kert, hamu és a Fövenyóra – első darabját vizsgálja közelebbről a tudományos értelmezés módszereivel. Thomka Beáta a két további, szintén életrajzi alapú regény elemzését nyújtja, a Fövenyórát apa és fiú közös történetének értelmezve, amelynek találó metaforája a könyv első fejezetében szereplő kép egymás szemébe néző tükörprofiljai.
 

  Forgách András a Borisz Davidovics síremléke nyomán írt A görény dala című drámájából olvasott fel. Forgách ötletesen birkózik meg a felolvasószínház nehézségeivel, és a lendületes és gazdag humorú szöveg hallatán könnyen el is feledkezünk arról, hogy csupán egy ember hangján szólal meg a körülbelül tíz szereplő. A szimpózium szünetében felvételeket is láthatunk a Stúdió „K” megvalósult előadásából, sokunknak azonban még így is jobban tetszik Forgách előadása.
 
 
  Szőke Katalin filológiai sétához hasonló esszéjében Oszip Mandelstam munkáinak és életrajzi történeteinek fantomszerű jelenlétére hívja fel a figyelmet Danilo Kiš műveiben. Szőke Katalin felolvasásához Balázs Attila egy Danilo Kiš-idézetet fűz az általa is fordított Anatómiai leckéből, így később – vagy csak a hosszúra nyúló szimpózium miatt – a beígért regényrészletét már nem hallhatjuk.
 
  Bagi Ibolyának A szemétdomb mint az egyetemes világ rezüméje című írása valószínűleg a legközelebb áll a klasszikus esszé műfajához, miközben Kiš egy verse nyomán a szépírói tevékenységet az élet lerakódásaiban kutakodó guberáláshoz hasonlítja. Kollár Árpád Hogyan lettem (nem) nacionalista? című, humora ellenére is fojtogató írása pedig a multikulturalizmus felismerésének nehézségeiről beszél: vajdasági gyerekként hogyan lehet szembesülni mások nacionalizmusával, majd később felismerni – épp Kiš segítségével is – a saját nemzeti elfogultságot. Miközben hallgatom, gondolok arra, hogy akár van útlevelem, akár nincs, akár utazunk, akár nem, semmi realitása nincsen annak, hogy úgy érezzük, kultúráinkat bármi határ is elválasztaná egymástól. 

Turi Tímea

Túri Tímea, útlevél nélkül a fesztiválról tudósít a literán:

http://www.litera.hu/object.4f61e332-610e-4b6f-a5dc-d5fcfe75c52c.ivy

Magyar Szó az első, okt. 14-i napról:

Az „ezüstnyíl” varázsa 

Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivál Szeged-Szabadka, tegnap-ma 

 

(Megafonos felolvasás a sínbuszban / Fotó: Molnár Edvárd)

Minden a szegedi vasútállomáson kezdődött. Tegnap. Egy sínbusznyira való tömeg fogadta az újvidéki Šinobusi zenekar két tagját (a többi tag Szabadkán csatlakozott a kultúrcsempészekhez), akik blues-al szórakoztatták a Szabadka-Szeged járatról érkezőket. Az érdeklődők nem szokványos módon válthatták meg jegyeiket, Davornál, a kalauznál, aki lekenyerezhető volt, egy jó sínbuszos történetért olcsóbban adta a jegyet. 


Amint befutott a szabadkai járat Szegedre, a zenekar, az utazók és felolvasó irodalmárok megindultak a „szürke villám” felé. Megtelt a sinó, megindultunk. A moderátor, Kollár Árpád, a fesztivál egyik megálmodója és szervezője kalauzolta az utazókat. Zenélt a Šinobusi, énekelt a kalauz, s közben felolvasott Grecsó Krisztián Tánciskola című regényéből, Lanczkor Gábor Vissza Londonba című verseskötetéből olvasott fel képverseket, Kiss László prózákat olvasott fel az Árnyas utcai szép napok című kötetéből, Szíjj Ferenc a Kenyércédulákból olvasott fel részleteket, Kemény István pedig Hideg című kötetéből. Hozzájuk csatlakozott még Királyhalma és Hajdújárás határában Orcsik Roland és Boško Krstić is.




Az „ezüstnyílon” útra keltek ma gimnazisták is, szervezetten, de volt, aki kalandvágyból szállt fel, vagy azért, mert imádja ősszel Szabadkát. 

Ahogy a programfüzet is felhívja a figyelmet, egy kicsit a múltba is vezet bennünket ez az utazás, hiszen a szabadkai születésű Kosztolányi Dezső, de a szegedi születésű Juhász Gyula első, emlékezetes gyerekkori útja a másik városba vezetett, ugyanezen a vasúti vonalon. A régióban élő költők, írók, zenészek pedig most a határfeszegetés jegyében várták és várják a potenciális „kultúrcsempészeket”.

Geller Jolánka is a kultúrcsempészetet választotta. Az idősebb korosztályt képviselő Jolánka mindenképpen tegnap utazott volna haza Szabadkára, igaz, a terv szerint a délutáni járattal, de amikor meghallotta, hogy a fél egykor induló sínbuszon program lesz, inkább ezt választotta. 

– Szeretem az irodalmat és a zenét is. Nagyon jól érzem magam, és fantasztikus ötletnek tartom, gratulálok a szervezőknek – mesélte útközben Jolánka. 

Ladányi Éva és Szavai Zsófia egyetemi hallgatók, mindketten néprajz szakosok. Jártak már Szabadkán, és mindketten csak szuperlatívuszokban nyilatkoztak a városról, történelméről és hangulatáról, Zsófia már dolgozatot is írt a város történelméről. Az út végére talán meggyőztük őket, maradjanak az esti programon, és éjszakára is, térjenek vissza a mai járattal Szegedre.

Még nem késő, ma 10 óra 18 perckor indul a szabadkai Vasútállomásról Szegedre a következő, idei utolsó, de semmiképp sem legutolsó kultúrcsempész járat. Ne hagyják ki, hiszen olyan nagyszerű írók olvasnak fel, mint Tolnai Ottó, Ladik Katalin, Slobodan Tišma, Valdimir Kopicl, a zenét pedig a szabadkai Paniks szolgáltatja. Aki pedig még gondolkodik, iparkodjon, Szegedről 16 órakor indul vissza busz Szabadkára.


Tómó Margaréta
2008. október 15., szerda

További fotók a fesztiválról:

http://www.delmagyar.hu/fotocentrum/?keyword=s%EDnbusz&temakor_id=0&mode=search

A Magyar Szóban is megjelent egy cikk az egészről: www.magyarszo.com

A tegnapi folytatással véget is ért a kedden kezdődött kultúrcsempészés a Szabadka–Szeged sínbuszon. A Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivál második napján a szabadkai vasútállomáson a várakozásokat felülmúló tömeg gyűlt össze – zömében középiskolások –, hogy az ezüstnyílba szállva Szegedig átéljék – ki újra, ki először – a különleges élményt, hogy magukba fogadják a sínbusz zajával keveredő megafonhangú irodalmat: ezúttal Tamara Šuškić verseit, Aaron Blumm, azaz Virág Gábor novelláját, Slobodan Tišma, Vladimir Kopicl, Siniša Tucić költeményeit, a két határ között, senkiföldjén Ladik Katalin metróverseit – szerbül is, magyarul is, miközben a Paniks együttes szórakoztatta a közönséget etno, jazz és flamenco dallamokkal. Az út során kellemes meglepetések sora ért minket. Királyhalmán Tolnay Ilona tanárnő tanítványai, az általános iskolások kórusa kedveskedett az utasoknak egy dallal, Horgoson pedig egy helytörténész lett pár percig a kultúrsínbusz vendége míg néhány szóban a település történetét ismertette. 

A keddi nap pörgősebb, a szerdai kicsit lazább hangulatban telt, de mindkettőnek megvolt a maga varázsa, s a program mind az írók, költők, mind az utazók körében elérte a várt sikert. 

Kollár Árpád, a fesztivál egyik megálmodója és szervezője elégedetten nyilatkozott. 

– Számunkra is meglepetés volt, hogy telt ház volt a sínbuszon, és nagyon jólesett a királyhalmiak és a horgosiak kedves meglepetése. Hogy lesz-e folytatása? Tervezzük, hogy legyen. Mindenképpen hétvégére időzítenénk, és szeretnénk szélesíteni a térséget, bővíteni a programot romániai, horvátországi résztvevőkkel is.

t.r.
2008. október 16., csütörtök

KULTÚRCSEMPÉSZ SÍNBUSZ-FESZTIVÁL
SZEGED – SZABADKA


Szabadka és Szeged testvérvárosok között közlekedik a múltból itt maradt, ezüstnyílnak vagy konzervdoboznak becézett sínbusz, a határmenti térség legendás, szimbolikus vasúti járgánya. Az ötven évesnél is öregebb, plüss és dízelszagú kaszni csempészek, melósok és diákok járata.
Mind a szabadkai születésű Kosztolányi Dezső, mind a szegedi születésű Juhász Gyula első, emlékezetes, gyerekkori útja a másik városba vezetett, ugyanezen a vasúti vonalon.
A régióban élő költők, írók, zenészek és elméleti szakemberek a sínbuszon és a városi rendezvényhelyszíneken irodalmi, zenei programokkal, beszélgetésekkel várják a potenciális „kultúrcsempészeket”.

 

Október 14. kedd

12.00-12.25
Gyülekező: a szegedi Nagyállomás váróterme, Indóház tér 1. A név kötelez: a gyülekezőn és a sínbuszon az újvidéki Sinobusi blues band zenél.

12.25 - 14.15 Szeged – Szabadka, menetrend szerinti sínbusz-járat: irodalmi, zenés kavalkád. Megafonos felolvasás 1. Grecsó Krisztián, 2. Térey János, 3. Kiss László, 4. Boško Krstić, 5. Szijj Ferenc, 6. Kemény István, 7. Orcsik Roland, 8. Enes Halilović, részvételével. Masiniszta: Kollár Árpád. Kalauz: Kaurić Davor.

Hangulatpörgető felolvasók: Pál Lídia, Petró Annamária, Ződi Erna.

14.20-16.30 Szabadkai irodalmi, várostörténeti és építészeti séta Boško Krstić vezetésével. (Gyülekező: a vasútállomás előtt.)

18.00 - 19.30 Szabadka, Kosztolányi Dezső Gimnázium

Felolvasás és beszélgetés az aznapi kultúrsínbusz résztvevőivel. Közreműködik az újvidéki Šinobusi blues band.



Október 15. szerda

10.00-10.30
Gyülekező: a szabadkai vasútállomás várótermében, a szabadkai Paniks etnojazz zenekar közreműködésével


10 40 – 12.30 Szabadka – Szeged menetrend szerinti sínbusz-járat: 

Irodalmi, zenés kultúrcsempész kavalkád. Megafonos felolvasás 1. Tamara Šuškić, 2. Aaron Blumm, 3. Slobodan Tišma, 4. Lanczkor Gábor, 5. Vladimir Kopicl, 6. Ladik Katalin, 7. Siniša Tucić, 8. Kollár Árpád részvételével. Masiniszta: Orcsik Roland. Kalauz: Kaurić Davor.


12.30 Szegedi irodalmi, várostörténeti és építészeti séta (Gyülekező: a vasútállomás előtt.)


18 00- 19.30 Szeged, REÖK átrium (Tisza Lajos krt. 56.)

Felolvasás és beszélgetés a kultúrsínbusz résztvevőivel. 

20.00-21.30 Szeged, REÖK átrium (Tisza Lajos krt. 56.)

Paniks (Szabadka) etnojazz zenekar koncertje.



Október 16. csütörtök

21. 00. Szeged, Grand Café

SIN-BASS YU-GO est. Dj. Davor Lakatoš sinbuszmasiniszta és TITO vasúti autójának vezetője ex-yugoszláv rock, punk és poplslágerekkel idézi meg a testvériség egység szellemét.


Szervező: Regionális Összművészeti Központ, Szeged; szatírIKON (Kollár Árpád, Orcsik Roland.).
Partnerek: PÉCS 2010 Európa Kulturális Fővárosa; Szegedért Alapítvány, Szeged; Grand Café, Szeged; Lifka Art Mozi, Szabadka; Szabadkai Önkormányzat, Szabadka; REÖK, Szeged; Szerb Vasutak; MÁV; SZTE Kulturális Iroda, Szeged; UNIVKHT, Szeged; Szépírók Társasága – A könyv utóélete, Budapest; Pro Philosophia Alapítvány, Szeged; Szláv Kultúrák Baráti Köre, Szeged; SZTE Szláv Tanszék.

A programok szerb és magyar nyelven zajlanak. 
A sínbusz-programok a sínbuszon váltott jeggyel látogathatók.
Jegyfoglalás: Szeged:+36/70/94-28-312; Szabadka: +381/24/531-991 (10-13 óra között)
A további szegedi, szabadkai program látogatása díjtalan.

Bővebb információ a programokkal kapcsolatban: www.reok.hu és www.grandcafe.szeged.hu



Kapcsolódó program: 

Belvárosi Mozi, Október 16-án, csütörtökön 18.30-kor

A Fövenyóra című magyar-szerb-német film bemutatója 
Írta: Tolnai Szabolcs Danilo Kiš családtrilógiája és egyéb művei alapján
operatőr: Pohárnok Gergely, rendezte: Tolnai Szabolcs

A vizuális eszközökkel újrafogalmazott Danilo Kiš-mű az újraéledő nacionalizmusok paranoiájával és az ideológiai elvakultság következményeivel szembesíti a nézőt.
A rendezővel, Tolnai Szabolccsal Balog József szerkesztő beszélget.

Grand Café, Október 17. 17 óra: KIŠ-ESSZÉ - felolvasóest és beszélgetés 

A rendezvényre olyan szerzők kaptak meghívást, akiknek munkássága lényeges pontokon érintkezik a magyar-szerb származású Danilo Kiš (1935-1989) életművével, gondolkodásmódjával. A szerzők Kiš rövidprózai szövegeit kiindulópontul véve a kisesszé műfajában osztják meg a Grand Café közönségével Kiš-inspirációikat, exponálják az író művészetének számukra fontos elemeit, mozzanatait. 
Meghívott vendégeink:
Bagi Ibolya, Balázs Attila, Forgách András, Marko Cudić, Kollár Árpád, Radics Viktória, Szőke Katalin, Thomka Beáta, Tolnai Ottó

A beszélgetést Mikola Gyöngyi vezeti.